20 perc alatt elolvasod
04.07.
Írta: hlorand
433 megtekintés

Etikus dolog-e megölni egy mesterséges intelligenciát?

Borsódzik az ember háta, amikor azt hallja, hogy a mesterséges intelligenciák már megint valamiben mesterkednek. A nagy kérdés, hogy kell-e félnünk ezektől a teremtményektől, vagy csak érdekességként könyveljük el őket?

Mi, gondolkodó emberek már évezredek óta próbáljuk megérteni a világ általunk nem ismert részeinek működését. A legnagyobb fejtörést eddig a saját fejünk és a benne található agyunk okozta. Hogyan képes egy pár dekagrammos szövetdarab egy saját magánál sokkal hatalmasabb világot érzékelni, értelmezni, feldolgozni? Hogyan képes a történéseket megtanulni és megjósolni a várható eseményeket? Az elektrokémiai folyamatoktól izzó agyunk neuronjai mikortól számítanak személyiséggel felruházott tudatnak, és mikor esnek a “Hát ez csak pár kémiai folyamat…” besorolása alá?

Mi számít mesterséges intelligenciának?

Ha egy jó ideig még nem is tudunk egyértelmű válaszokat adni ezekre a kérdésekre, addig a megértésben sokat segíthet, ha megpróbálunk létrehozni hasonló dolgokat, mint az emberi tudat, hátha akkor közelebb jutunk a válaszokhoz. A mesterséges intelligencia (MI) tudományterülete olyan programokat, gépeket vagy egyéb úgynevezett ágenseket próbál létrehozni, amelyek külső beavatkozás nélkül érzékelik a környezetüket és cselekvéseket végeznek egy megadott cél eléréséhez. Mesterséges intelligenciának számíthat egy önvezető autót irányító szoftver, egy számítógépes játékban az önműködő ellenség, egy on-line csevegőrobot, a telefonunkra telepített intelligens személyi asszisztens, akivel beszélgethetünk, sőt már önmagában a beszédfelismerés és értelmezés is ilyen.

1984-ben James Cameron leforgatta a Terminator – A halálosztó című filmet. Az alkotásban a Skynet, egy mesterséges intelligencia öntudatra ébredt és egy milliszekundum alatt döntött az emberiség elpusztításáról. Persze a döntéshez nagyban hozzájárult az, hogy a Skynet készítői le akarták kapcsolni a szoftvert, amikor az (vagy Ő?) az irányítására bízott katonai eszközökkel el akarta pusztítani az emberiséget. Rendhagyó és izgalmas science-fiction akciófilm született 33 éve, azonban több évtizede torzítja a közönség képét arról, hogy mi is pontosan a mesterséges intelligencia. Félelmetes képeket ültetett az emberek agyába.

Egy szoftver vagy gép akkor számít intelligensnek, ha ismeri a működési környezetet, valamilyen tudással rendelkezik és ezen tudás birtokában a felmerülő kérdéseket racionálisan válaszolja meg, illetve következtetéseket von le belőle. Ez nagyon egyszerűen hangzik, hisz ha csak ennyi kell egy MI megalkotásához, akkor fogjunk egy számítógépet, pakoljuk tele érzékelőkkel, kössük rá az internetre mert ott minden információ rendelkezésre áll, és hadd szóljon! A dolog nem ilyen egyszerű.

Szegény robotok…

Képzeljük el egy pillanatra azt, hogy robotporszívók vagyunk. Hengeres testünkkel járjuk a szobákat, felszippantjuk a porcicákat és az emberi talp legnagyobb ellenségeit: az elhagyott legódarabkákat. A törzsünkön elhelyezett érzékelők jelzik azt, ha nekimegyünk valaminek, így sokat mászkálva a padlón egészen pontos “térképet” kapunk a környezetünkről, arról, hogy hol vannak a szobák falai, hol vannak asztal- és széklábak, hol vannak szertehagyott cipők. Mielőtt örömtáncot járnánk a minket működtető algo-ritmusra, látni fogjuk azt, hogy mégsem vagyunk olyan okosak, mert a mesterséges intelligenciákat olcsó bébijátékká züllesztő történésekkel kell szembenéznünk.

A környezetünk folyamatosan változik. A lakók tologatják a székeket, Cirmi a házimacska nekimegy az érzékelőinknek, kíváncsiságból felemelnek a padlóról és odébbraknak minket. Ha mindez nem lenne elég, akkor az általunk látott miniatűr világ csak részlegesen megfigyelhető: gonosz burkolók egyszer csempézett padlót, egyszer fából készült parkettát fektettek le, amire a ház tulajdonosa bolyhos szőnyeget vett. Erről mi, robotporszívók nem tudunk. Egyre nagyobb a káosz, egyre csak “szívunk” – a rossz értelemben. A káoszt az tetézné, ha egyszerre több robotporszívó működne egy lakáson belül, így ha nem tudunk a társainkról, teljesen szétesne a robot agyunkban felrajzolt térkép.

Hasonló problémákkal kell megküzdenie egy hétköznapi mesterséges intelligenciának is. Tudnia kell azt, hogy egyedül van-e vagy több hasonló intelligencia létezik mellette. Tudnia kell azt, hogy együttműködve kooperatívan lehet a többiekkel a problémákat megoldani, vagy ellenségnek kell őket tekinteni, akikkel versenyez. Szenzorokkal figyelni kell a folyamatosan változó környezetet, minél gyorsabban, pontosabban, minél többet megtudva arról. Az információ hiánya és a káosz a legfőbb hátráltató tényező.

Gyorsabb, mint mi!

A mesterséges intelligencia kutatása az 1950-es években kezdődött. Először csak az elméleti alapok lefektetéséhez szükséges egyszerűbb problémákat oldottak meg a tudósok. Például sakkjátékot és egyéb kirakós játékot játszó programokat fejlesztettek, amelyeket többnyire logikus szabályok működtettek. Mára komplex, ténylegesen gondolkodó és stratégiáját változtató szoftverek fejlesztéséhez értek.

Olyan problémákat oldanak meg manapság MI alkalmazásával, amit a feladat nagysága vagy bonyolultsága miatt emberek nem lennének képesek megoldani. Valljuk be: a gépek mára gyorsabbak az embernél. Egy gyors processzor sokkal több matematikai műveletet tud elvégezni egy másodperc alatt, mint egy emberi agy – persze a processzornak csak a műveletekkel kell foglalkoznia, míg az emberi agynak millió teendője akad az emberi test működtetése miatt. A gépek szenzorai sokkal pontosabbak az ember érzékszerveinél. Egy a digitális fényképezőgépekben működő CCD szenzor több mint 16 millió színt képes érzékelni, míg az emberi szem csak körülbelül 10 milliót. A gépek több adatot képesek eltárolni, mint az emberi agy, hisz manapság szinte végtelen mennyiségű a háttértárolók kapacitása. Az egyetlen hátránya a gépeknek a tudás értelmezésének lassúsága, és új dolgok kikövetkeztetésének gyatrasága – viszont, ha kellően specifikus probléma megoldására alkalmazunk mesterséges intelligenciákat, ahol a tudás szabályokba önthető, úgy már sikerek érhetők el.

A Földet már régóta fényképezzük műholdakkal. Szinte nincs olyan földfelszín, amiről ne készült volna a világűrből fotó. 510 millió négyzetkilométer utakkal, folyókkal, hegyekkel, völgyekkel, házakkal és növényzettel borított bolygófelszínt sok időbe telik feldolgozni és kereshető adatforrássá alakítani. Ekkor hívja segítségül a homo sapiens a “robo sapiens”-t. Egy olyan mesterséges intelligenciát alkottak a mérnökök, ami képes megtanulni a földfelszín változatos tájképeinek szabályosságait és nagy bizonyossággal felismeri a neki mutatott képeket, hogy az most egy folyó vize, egy tenger hullámzó felszíne vagy egy háztető hullámpalája. A műholdképeket felismerő szoftver egy MI, mert információt gyűjt, tanul, autonóm működéssel rendelkezik és racionálisan dönt.

Neurális hálózatok

A mérnökök bonyolult problémák megoldásának elősegítéséhez élő rendszereket kezdtek el modellezni. Az emberi agyhoz fordultak és a szoftvereket az agyhoz illetve az ezt alkotó idegsejtekhez hasonlóan kezdték el megalkotni. Megszületett a neurális hálózatok tudománya. A neurális hálózat az egy számítási feladatot végző, párhuzamos feldolgozást lehetővé tevő szoftver, aminek belső szerkezete hasonlít az emberi agyban egymáshoz kapcsolt hálózatot alkotó idegsejtek felépítéséhez. Biológia órán az iskolában megtanultuk azt, hogy a testünk és legfőképpen az agyunk egyik fő alkotóeleme az ideg, a neuron, ami érzékel, információt továbbít és belső elektromos állapota miatt akár memóriával is rendelkezhet. Sok ideg megfelelő összekapcsolása egy hálózatba egy probléma megoldásának fogható fel. Ha az idegeket a hálózat szélén ingereljük, akkor azok információt továbbítanak a hálózat belsejébe. Itt a neurális háló “kapcsolási rajza” és az idegek működése során a továbbított információ megváltozhat, átalakulhat valami hasznos dologgá. Mire az információ átér a hálózat egyik csücskéről a másikra, sok jó dolog történhet vele.

Szoftveresen is ki lehet alakítani ilyen hálózatos adatszerkezetet, ezt nevezzük neurális hálózatnak. Ha jól alakítjuk ki a hálózatot, akkor számunkra hasznos tevékenységet végez a szoftver, például műholdképeket osztályoz, felismeri az emberi beszédet, vagy például mondatokat formál szavakból, tehát egy chatprogramként működik és vicceket mesél. Egy szoftveres neurális hálózat működését pontosan le kell írni. Erre szolgál valamilyen tudásreprezentációs nyelv. Matematika órán az ember nem véletlenül tanul logikát, Boole-algebrát. A mesterséges intelligenciák a környezetüket, a céljukat egy ehhez hasonló tudásreprezentációs nyelvvel írják le. Azért pompás dolog ilyen pontosan megírni a szabályokat, mert így az intelligencia önmagától is képes működni: újabb és újabb logikai állításokat tud önmaga kikövetkeztetni a meglévő szabályokból és a szenzorokból beszippantott információból! Így gondolkodik egy intelligencia! Sőt ha a feldolgozott információt a hálózat végéről visszacsatoljuk a hálózat elejére, akkor az nem veszik el, a rendszerben marad, így megalkotva a tudást.

“Bocsánat, hogy félbeszakítottam” – mondja a Terminátor és én is bocsánatot kérek, hogy így megszakítom a gondolatmenetet. Láthatjuk, hogy egy MI-nek van valamilyen kezdőtudása. Nem saját magától lesz a szoftver okos és gondolkodó, hanem mert valamit tanítottak neki. Tudás szükséges a mesterséges intelligencia “életre keléséhez”, elindításához. A műholdképeket felismerő intelligenciának először sok-sok már pontosan ismert műholdképet kell mutatni és elmondani neki, hogy melyik micsoda. Ez az úgynevezett tanítóhalmaz, amivel a neurális hálózat megtanulja a szabályokat. Csak rajtunk múlik, hogy milyen nagy szoftveres feldolgozó hálózatot hozunk létre és annak milyen és mennyi információt csepegtetünk. Sajnos meg van kötve a kezünk, mert nem tudunk mindent megtanítani egy szoftvernek. Ez végül is jó: Ha csak a megfelelő tudást és szabályokat áruljuk el a szoftvernek, akkor ez a biztosíték arra, hogy az nem fog öntudatra ébredni.

Gondolkodom, tehát vagyok!

Az öntudat, az “ÉN” érzékelése nagyon is filozófiai kérdés. Ha egy robotot és az agyában cirregő számítógépet annyi információval és logikai szabállyal látnak el, hogy abból véges időn belül ki tudja következtetni saját létezését, és kialakul a robotnak egy énképe – akkor miben különbözik az embertől? Hisz a robotagy memóriamoduljában ezt az információt elektronok tárolják. Az emberi agyban pedig az idegsejtek között töltéssel rendelkező ionok tárolnak információt. Ha egy robot öntudatra ébred, és az őt működtető neurális hálóban megjelenik tudásként a létezés fogalma, akkor ő nagyon is tiltakozni fog a saját halála ellen.

A mesterséges intelligencia öntudatának kérdése igencsak újszerű, a tudósok még csak a 2010-es évek környékén kezdtek vele aktívan foglalkozni. A mérnökök egy dologban biztosak: az szoftveres öntudathoz kellenek szoftveres érzelmek is amellyel reflektálni tud az intelligencia saját létezésére és leendő halálára. Az érzelem, mint állapot megjelenhet egy kupac elektron képében egy számítógépes memóriában, de megjelenhet kémiai anyagokként az emberi szervezetben is. Nem vagyunk messze attól a kortól, hogy az eddig pusztán mérnöki kérdések filozófiai síkra terelődjenek és olyan kérdések visszhangozzanak az éterben mint, hogy “Legyen-e élethez való joga egy mesterséges tudatnak?”.

Egy biztos: A mesterséges intelligencia tudománya összehozza a mérnököket és a bölcsészeket, hogy közösen adjanak választ arra a temérdek kérdésre, ami egy mesterséges intelligencia fejlesztése során felmerül, ezáltal valami olyan rendhagyót alkotva, amit az emberiség még nem alkotott.

Az öntudatra ébredés közel van, azonban oszlassuk el a sci-fikben látott ködképeket. Egy szoftveres intelligencia az egy programozók által létrehozott, matematikai tudományok által kordában tartott, megszelídített jószág, amit nyugodtan meg lehet nyergelni és megülni – nem fog veszett bikaként berontani az életterünkbe és nem fogja eltaposni az emberiséget.

Egyelőre…

Idézet a Terminator című filmből:

“Hogy mitől leszünk emberek? Ez nem egy olyan dolog, amit be lehet programozni. Nem teheted egy chipbe. Az a dolog az emberi szív ereje. Ez a különbség az emberek és a gépek között.”

Hasonló írások

Hozzászólások